Az első világháborús összeomlás után az Osztrák–Magyar Monarchia utódállamai és a szomszédos országok megkezdték a területfoglalást. A magyar állam vezető tisztségviselőit hűségeskü letételére kötelezték, akik ezt megtagadták, azokat kiutasították országukból. Az anyaország a marhavagonokban érkező menekültek jelentős részének nem tudott sem állást, sem lakást biztosítani, így azok hónapokig, évekig a vagonokban várták sorsuk jobbra fordulását. Dékány István, a Csonka vágányon című dokumentumfilm rendezője levéltárakban, könyvtárakban kutatott, korabeli iratok, újságcikkek, naplóbejegyzések, valamint az érintettek és családtagjaik személyes beszámolói alapján meséli el a vagonlakók kálváriáját.

Rendelés

 

„a magyar történelem egyik hiányzó, fehér foltját színezi be nekünk.”

 

Beszélgetés Ablonczy Balázzsal és Dékány Istvánnal a Trianoni árvák című könyv bemutatóján

A dokumentumfilmesként ismert Dékány István első könyve, a Trianoni árvák 2018-ban jelent meg a Noran Libro Kiadó gondozásában. A budapesti Örkény István Könyvesboltban a könyv szerkesztője, Szarka Károly beszélgetett Ablonczy Balázs történésszel, a Magyar Tudományos Akadémia munkatársával, valamint a szerzővel, Dékány Istvánnal.

 

Szarka Károly: Szeretettel köszöntök mindenkit Dékány István Trianoni árvák című könyvének bemutatóján. Örülök, hogy a hétfő, az eső és szél dacára ilyen szép számmal eljöttek. Rögtön át is adnám a szót Ablonczy Balázs történésznek, hogy szóljon néhány szót a könyvről.

Ablonczy Balázs: A könyv szerintem három dolog miatt rettenetesen fontos. Dékány Istvánról talán sokan tudják itt a teremben, hogy Csonka vágányon címmel készített egy dokumentumfilmet a vagonlakókról, illetve a menekültekről. Számomra is egészen meglepő, hogy ő még elő tudott szedni olyan embereket, akik vagonban születtek. Ma már nem tudom, hogy lehetséges volna-e beszélni olyanokkal, akik 1920-ban, ’21-ben vagy ’22-ben vagonban születtek, vagy ha igen, nem hiszem, hogy személyes emlékeik lehetnek a vagonlakásokról.

Miért fontos ez a könyv? Egyrészt azt gondolom, hogy van itt egy nagy histográfiai hiány. A magyar történetírás tulajdonképpen a trianoni menekültkérdéssel nem foglalkozott. Nincs róla monográfia, miközben ez egy hatalmas tömeg. A hivatalos statisztikák szerint 350 ezer, de valószínűleg egy kicsivel több, 400–420–425 ezer ember került át 1918 vége és 1924 között Magyarországra az elszakított országrészekből. Ezzel igazából senki nem foglalkozott, az egyetlen monográfia 1983-ban született, egy Mócsi István nevű amerikai magyar történész tollából, aki nagyon sok mindent megnézett, de levéltári anyagokkal például nem volt módja dolgozni. Dékány István abszolút tiszteletreméltó elszántsággal és odaadással bement a levéltárba, és elkezdte feltúrni az anyagokat, hogy ilyen prózaian fogalmazzak. Ráadásul a dolgát nehezítette, hogy a menekültekkel foglalkozó kormányzati szervnek, az Országos Menekültügyi Hivatalnak nincs meg az iratanyaga. Elveszett. Ismerve a XX. századi magyar történelmet – talán mindenki emlékszik, hogy néhány évvel ezelőtt egy Kossuth téri lakásból kerültek elő 1944-es lakásívek óriási tömegben –, nincs kizárva, hogy valami még előkerülhet. De félő, hogy az iratok nagy része a ’44-45-ös ostrom, a selejtezés vagy az ’56-os nagy levéltári tűz áldozatául esett.

De nemcsak histográfiai hiány van itt, hanem emlékezeti hiány is. Esetleg beszélhetünk két szót arról, hogy ez miért volt egy nem létező tömeg Magyarország számára. Ha megnézzük akár a korabeli újsághíreket vagy egy egyszerű keresést végzünk az Arcanum adatbázisában a menekült szóval, azt látjuk, hogy 1924–25 után a menekültek fokozatosan eltűnnek a nyilvánosságból. Nincs már róluk szó. Irodalmi művek születtek róluk, és Dékány István fel is használja Ignácz Rózsától az Urak és úrfiakat, Zilahy Lajostól a Földönfutó várost és még van jó néhány regényt, amelyek egyébként kvalitásos regények, de ezek az úgymond irodalmi kánonba nem kerültek be. Dékány István citál két filmet is az 1920-as évekből, de a ’30-as, ’40-es évekből olyan film, amely ezt a témát „megzenésítette” volna, nincsen. Nem volt a menekülteknek pártja, tömegszervezete sem. Ennek különböző okai vannak, amikre itt nem térnék ki, illetve csak hipotézisekkel tudnék szolgálni – tehát ez már a két háború között is egy elmondatlan történet volt. 1945 után pedig evidens okokból szintén elmondatlan maradt. Itt áll most előttünk, és én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy már olvastam. 600 oldal, tehát nagyon neki kell gyürkőzni.

A harmadik fontos dolog, ami miatt mindenkinek ajánlom a könyvet olvasásra, hogy nemcsak a menekültügy száraz közigazgatási kérdésével foglalkozik, hanem bő forrásanyaggal, visszaemlékezésekkel, újságcikkekkel próbálja bemutatni, hogyan nézett ki a korabeli Magyarország 1918 és 1924 között, és mi történt, mi az a keret, amibe ez a sorstörténet belehelyeződik. Jórészt egy középosztálybeli történetről van szó, tehát olyanok jöttek el, akiknek városi, vármegyei vagy állami egzisztenciájuk volt, és az új hatalom erre nem tartott igényt, de nem csak ők érkeztek. Persze felülreprezentáltak voltak a középosztálybeliek, a postatisztek a tanárok, tanítók – a tanító ebben a korszakban még középosztálybelinek számított –, de gondoljunk csak Gombos Gyulára, a magyar népi mozgalom egyik fontos szereplője, aki egy – ma úgy mondanánk, hogy – melós gyerek a temesvári munkásvárosból. Ők egyébként később jöttek át, 1925-ben, amiből egy csomó adminisztratív problémájuk volt. Mindenestre jelezni szeretném, hogy ezek nem csak középosztálybeli sorsok.

Mindenkinek nagy szeretettel javaslom tehát ennek a könyvnek az olvasását, akár érintett, akár nem. Nagyon sokan vannak ma Magyarországon, ha beszorozzuk ezt a hivatalosan regisztrált 350 ezer menekült családfőt a leszármazottaikkal, azt lehet mondani, hogy ma Magyarországon a társadalom elég jelentős része érintett ebben a történetben a felmenői miatt. Az más kérdés, hogy érdekli-e ez a téma vagy sem, de Dékány István könyve olyan keretet adhat ennek a tudásnak, amelyik a magyar történelem egyik hiányzó, fehér foltját színezi be nekünk.

Szarka Károly: A Csonka vágányon című dokumentumfilm egyébként a megtalálható könyvben DVD-mellékletként, és ezen a DVD-n olvasható a szomszédos államokból menekülők listája is, amely, ha nem is teljes, mégis egyedülálló, mert ilyen lista még nem született. Mielőtt átadnám a szót a szerzőnek, Dékány Istvánnak, aki mellettem foglal helyet, megkérdezném, hogy mi volt a motivációja. Ezt egyrészt azért tartom fontos kérdésnek, mert elhangzott, hogy elég sokan érintettek, de a könyv keletkezéstörténetét ismerve tudom, hogy a szerző nem tartozik közéjük. Én ugyan Magyarországon születtem, a szüleim is Magyarországon születtek, de az egyik nagyanyám a Felvidéken, ami egyébként akkor éppen nem tartozott Csehszlovákiához, mert a második világháború idején visszacsatolták a Felvidék egy részét. Tudtam erről, de nem tartottuk a kapcsolatot a rokonsággal, és sokáig nem hallottam a vagonlakókról sem. Tehát az én családom egy része is érintett, még ha nem is közvetlenül az első világháború után érkeztek. Másrészt az utóbbi pár napban több ismerősömtől hallottam azt, hogy „bocs, de én nem megyek el erre a trianonos könyvbemutatótokra.” Valami szélsőjobboldali dolognak gondolják sokan baloldalról – pedig a baloldali érzelműek számára is igazán érdekes lehet a könyv a lakhatási és megélhetési gondokkal küzdő vagonlakók miatt –, jobbról pedig éppen a miatt nézhetnek ránk gyanakodva, mert amúgy a kiadónkat nem lehet jobboldalisággal vádolni.

Ablonczy Balázs: Azt hiszem, a szerkesztő úr ismerősei igazából csak ürügyet kerestek arra, hogy sörözhessenek a könyvbemutató helyett. Ez egy kamu volt. De nem akarom ismeretlenül megvádolni őket.

Szarka Károly: Én már felvetettem, hogy a könyvbemutatókat kocsmákban kellene megtartani a könyvesbolt helyett. Szóval kényes témáról van szó, hiába érintett benne politikai beállítottságtól függetlenül rengeteg magyar család. Ugyanakkor tudom, hogy a könyv megírását nem családi okok motiválták.

Dékány István: Lehet, hogy egy kicsit önteltnek tűnik a kifejezés, de eléggé tájékozott ember vagyok, és ha olyan témával találkozom, amiről nem sokat tudok, akkor feltételezem, hogy ezzel a közönség is így van, ezért azt gondolom, ezekkel érdemes foglalkozni. Ilyen volt a vagonlakók témája is. 2008–2009-ben a cipszerekről, vagyis a felvidéki szászokról akartam egy filmet csinálni. A film szakértője, Illés Zoltán ajánlott nekem egy folyóiratcikket, amiben arról volt szó, hogy a felvidéki szászok annyira magyarnak érezték magukat, hogy a magyarokkal együtt az anyaországba jöttek. Hónapokig Miskolcon, vagonokban éltek. Ahogy Szarka úr említette, családilag nem vagyok érintett, iskolában nem tanultam róla, olvasni nem olvastam róla, de azt gondoltam, ez a történet nagyobb falat annál, hogy egy filmben egy mellékmondat legyen. Akkor kezdtem el a dolog iránt érdeklődni. És miután abszolút nem volt fogódzó, hogy merrefelé kellene tapogatózni, ezért mindenfélét, ami érintőlegesen is kapcsolódott ehhez a dologhoz, összegyűjtöttem. Lehet, hogy ez a korommal és a neveltetésemmel függ össze, mert a múlt század ’40-es, ’50-es éveiben voltam gyerek, ami nem volt fogyasztói társadalom. Akkor még eltettük a dolgokat, hogy „jó lesz majd valamire”. Azt nem mondom, hogy a görbe szögeket is eltettük, de az anyáscsavart azért igen. Tehát ezért is volt az, hogy rengeteg anyagom összegyűlt, és a film egy kicsit nehezen akart megszületni, ezért az anyaggyűjtés négy évig elhúzódott. A film nagy nehezen elkészült, és akkor szembesültem avval, hogy rengeteg anyagom van, amivel nem tudok mit kezdeni. Annyi melóm van benne, ki nem dobom, akkor gondoltam arra, hogy egy könyvet kellene írni belőle. Ez a folyamat is eltartott három évig. De azért ez nem volt három teljes évnyi „istrángszaggató” munka, mert közben csináltam még két filmet. Szép lassan, mondjuk, 2015 elejétől 2018 elejéig írogattam a könyvet.

Szarka Károly: A könyvben időrendben halad, de külön foglalkozik a Felvidékkel, Erdéllyel és a Délvidékkel is, sőt még Ruszinföld is kap egy fejezetet. Azt az előszóban is megemlíti, hogy nem tervezte meg előre, hogy mi lesz ebből a rengeteg anyagból, de miután összegyűltek, egyszer csak szortírozni kellett őket, fejezetekre bontani. Mik voltak a tapasztalatok a különféle országrészekkel kapcsolatban?

Dékány István: Az volt a probléma, hogy a legtöbb anyag Erdéllyel kapcsolatban gyűlt össze, ez volt a legjobban dokumentálva. Valahol benne van a könyvben is, hogy felvidékiek panaszkodtak, hogy számunkra nem gyűjtenek pénzt, mindig csak az erdélyieket nyomják előtérbe. Azt gondoltam, hogy igazságtalanság lenne kevesebbet foglalkozni velük, tehát – viccesen szólva – nem akartam abba a hibába esni, hogy száz évvel később visszaintegessenek, hogy „te sem írtál rólunk”. Egyfajta egyensúlyra törekedtem, hogy ha már az egyik elszakadt országrészről írok, vagy megnézem, hogy ott mi volt, akkor a többit is nézzem meg. Evidens volt, hogy azt is meg kell nézni, mi történt itt, Magyarországon.

Szarka Károly: Tudom, hogy „mi lett volna, ha” típusú kérdéseket nem szabad feltenni, mert erre a történész úgysem fog válaszolni…

Ablonczy: Én a másik csapathoz tartozom!

Szarka: Akkor a szerzőtől és a történésztől is kérdezem, hogy vajon alakulhatott volna másként, ha jobb a viszony a nemzetiségekkel? Az előzményekben visszamehetnénk egészen a török korig vagy a 18. századig, amikor az elnéptelenedett területekre betelepített nemzetiségek miatt átrajzolódott az ország etnikai térképe, vagy legalább a reformkorig és az 1848/49-as eseményekig, a kisebbségek akkori helyzetéig, amivel a könyv is indít. Dékány István egyébként ezt a témát is olyan alapossággal dolgozza fel, mint a későbbi történések időszakát. Mennyit számított tehát a későbbi határok meghúzásánál, ahogyan mi – persze kérdés, hogy ki az a „mi”, mert mindig is kevert népesség élt a Kárpát-medencében – bántunk a nemzetiségeinkkel. Tényleg csak a nagyhatalmak játékszerei voltunk?

Ablonczy Balázs: Közép-Európában a nacionalizmusok, a nemzetépítések olyan ellenállhatatlan erővel jelentkeztek, hogy mindenki akart magának egy saját államot. Ez elképesztő feszítő erővel jelentkezett. Ugyanakkor – és itt talán van egy paradoxon – Magyarország háború utáni határai leginkább a nagyhatalmi döntés eredményeként alakultak ki. Csak hogy értsük, hogy mire gondolok: a szomszéd államok történetírásai – nem mindenhol, de elég sok helyen – ezt úgy állítják be, hogy volt egy több száz éves szenvedéstörténet, amikor „évszázadokon keresztül szenvedtünk”, „a magyarok basáskodtak fölöttünk”. Aztán „eljött a felszabadulás pillanata”, és „mi ezt megragadtuk”. Ez volt Turócszentmárton, Gyulafehérvár, Medgyes – kinek melyik tetszik. Szerintem több probléma is van ezzel a narratívával. Például Kassán vagy Nagyváradon 80–90% volt a magyarok aránya az 1910-es népszámlálás adatai szerint, ott senki nem akart felszabadulni a magyarok basáskodása alól. Tehát ez a nemzeti önrendelkezés, amit oly hangsúlyosnak állítottak be, erős gellert kapott.

Az, hogy ezek a határok úgy alakultak ki, ahogy, az nagyhatalmi döntés eredménye volt, és ebben a helyzetben a magyar nemzetiségi politika keveset számított. Ha kicsit jobban simogatjuk a nemzetiségeket, akkor se maradtak volna. A magyar nemzetiségi politika szerintem leginkább ingadozó volt, tehát keményebb időszakok váltakoztak puhább időszakokkal, de a látványosan liberálisabb kezelés sem segített volna, mert ez a fajta nacionalizmus – bár jobban szeretem a nemzetépítés kifejezést – feszítő erővel jelentkezett. Volt az egyik oldalon az az ajánlat, hogy legyen saját nemzeti színházunk, meg akadémiánk, hogy „magunk között legyünk”, a másik oldalon pedig az, hogy minden maradjon úgy, ahogy volt. Esetleg ha nagyon ugrálnak a nemzetiségek, legyen egy kis folklór, használhassák a saját nyelvüket a templomban. Ez a két ajánlat nem volt egyensúlyban egymással. Nemcsak a magyarok, de minden nemzetiség saját nemzeti színházat akart, saját nyelvet, saját nyelven beszélő hadsereget, saját Maticát. Azt gondolom, a történelmi Magyarország és az Osztrák–Magyar Monarchia a régi formájában huzamosabb ideig valószínűleg nem tudott volna fönnmaradni, mert előbb-utóbb szétfeszítették volna ezek a nacionalizmusok. Ha ránézünk a térség térképére, azt látjuk, hogy kétszáz év alatt megsokszorozódott az államok száma ezen a területen. Mindenki saját államot akart, és ez ma sem állt le, gondoljunk csak Koszovóra.

Szarka Károly: Nyilván az is számított, hogy az első világháború előtt már létezett Románia és Szerbia, az itt élő románok és szerbek anyaországai, amelyek igényt tartottak bizonyos területekre. Szlovákia még nem létezett ugyan, de ott volt a Monarchián belül Csehország, és a mivel a cseheket nem vettek be harmadik államalkotó nemzetnek, ők sem voltak elégedettek. A magyar állam azért is próbálta asszimilálni, magyarosítani a területén élő szlovák, román és szerb nemzetiségeket, mert tartott a szomszédos országok területszerző törekvéseitől.

Ablonczy Balázs: Igen, a magyar politikai elit érzékelte, hogy van egyfajta kifelé gravitálás. Ugyanakkor ez a magyarosítás időszakonként, területenként és nemzetiségenként változott. Nagyon jól látszik, hogy Magyarország szlovákok lakta régióiban 1880-ban körülbelül 2000 szlovák nyelven tanító állami elemi népiskola volt, 1913-ban már csak 538, és ez a szám a háború alatt még tovább csökkent. A román és a szerb régióban 2500-ról 2200-ra csökkent az állami elemi népiskolák száma, tehát nem olyan nagy mértékben, mint a szlovák területeken. Ehhez kellett az is, hogy az ortodox egyházak védőfalat képezzenek az iskolák körül.

Szarka Károly: Szerkesztés közben sokszor olyan érzésem volt, mintha a párizsi békekonferencia résztvevői lennénk Dékány úrral, és én lennék a gonosz nagyhatalom, aki el akar csatolni szövegrészeket a 600 oldalból, a szerző pedig a vesztes kis ország, aki néha mégis felülkerekedik és meggyőz arról, hogy az a bekezdés mégis maradjon. Ugyanakkor a fontos történelmi személyiségek közül – Jászi Oszkártól mondjuk Kun Bélán át egészen Horthy Miklósig – senki nem kapott külön fejezetet, egyedül Károlyi Mihály. Miért tartotta ennyire kiemelkedően fontosnak?

Dékány István: Olcsó kifogás lenne, hogy akkor nem 600, hanem 800 oldalas lett volna a könyv, de ez nem igaz. Egyszerűen én úgy éreztem, hogy Károlyinak fontos és döntő szerepe volt ebben a történetben. Nem vagyok történész és nem tudom olyan okosan elmondani, mint Ablonczy Balázs. Én így éreztem.

Szarka Károly: Kicsit nosztalgikus nekem ez a beszélgetés, mert a szerkesztés során többször találkoztam olyan érveléssel, hogy „szerintem fontos”, „szerintem érthető”. Történészi szemmel mennyire volt lényeges a Károlyi-kormány szerepe a területek elvesztésében?

Ablonczy Balázs: Károlyi szerepe nyilván fontos, mert egy olyan időszakban volt Magyarország miniszterelnöke, majd köztársasági elnöke, ami sorsdöntőnek bizonyult. Nyilván azt a feladatot, amit a sors vagy a gondviselés rábízott, nem tudta ellátni. Erre személyes képességei sem tették alkalmassá, és rossz döntéseket is hozott. Ugyanakkor egy differenciálatlan bűnbakképzést is láthatunk vele kapcsolatban. Mondom ezt úgy, hogy relatíve sokat foglalkoztam az emigrációs időszakával, amikor ’25 után Párizsban élt – sokkal meredekebb dolgokat csinált akkor, mint ’18–19-ben. Hogy rokonszenves-e számomra a személyisége, az egy másik történet. Azt látni kell, hogy a magyar politikai elit döntő része bízott benne, legalább 1919 januárjáig–februárjáig. Teleki Pál – hogy egy hozzám közel álló témát említsek – később igyekezett ezt elmismásolni, de 1919 márciusáig Károlyival szoros kapcsolatban állt. Maga Bethlen István is csak 1919 februárjában kezdi szervezni a Magyar Egyesülés Pártját mint egyfajta jobboldali alternatívát.

A korabeli elit álláspontját úgy lehet összegezni, hogy itt van ez a Mihály, kicsit sok kártyaadóssága van, meg szereti a gyors autókat, meg összevissza dolgai vannak, de „a mi kutyánk kölyke”, meglátjuk, mit tud csinálni. Már régóta hirdeti, hogy antant-barát, akkor próbálja meg ő. Tisza Istvánra utalnék, aki a halála előtti napokban azt válaszolta József főhercegnek, aki megpróbálta őt felkérni kormányalakításra, hogy akkor jöjjön Károlyi! Tehát maga Tisza is mondta, és megírta több levélben október végén, hogy „nekem itt most nincs szerepem, de ha később lecsitul ez a fölfordulás, visszatérhetek a politikába.” Ezt egy hívének, Réz Mihálynak írta. „Nevem csak égő kanóc volna egy puskaporos hordóban” – ez egy másik idézet Tiszától.

Szarka Károly: A könyvet a menekültek, a vagonlakók történetei teszik igazán különlegessé. A szerkesztőségünk Újpesten található, és mivel nem jár a metró, vonattal szoktam kimenni a Nyugati pályaudvarról, aminek a mellékvágányain régóta áll néhány a vagon – a könyv szerkesztése közben sokszor eszembe jutott, hogy az ehhez hasonló vagonokban száz évvel ezelőtt emberek laktak. Ráadásul évek óta tart a menekültválság, és itt van nekünk a hajléktalan-ügy is – ezek mind előhívják ezeket a sztorikat. Az első világháború után működött az Országos Menekültügyi Hivatal és a Lakáshivatal, barakkok épületek egyszerű kis lakásokkal, rendeztek jótékonysági esteket, gyűjtéseket is, az emberek próbáltak segíteni a rászorulókon, de közben találkozhatunk olyan történetekkel is, hogy tehetős magyarok, akik több lakással rendelkeztek, mindent megtettek azért, hogy, mondjuk, az üresen álló nyaralóik szobáit ne kelljen a menekültek rendelkezésére bocsátani. A magyar állam pedig egy adott pillanatban lezárta a határokat, egyszerűen nem engedett be több menekültet, nem engedte be a saját honfitársait, mert nem tudták ellátni őket lakással, élelemmel, állással. Ettől az embernek egy kicsit elszorul a szíve. De lehetett volna mindezt jobban csinálni? Lett volna-e lehetőség arra, hogy mindenkit rögtön elhelyezzenek? Vagy annyira rossz állapotban volt az ország a háború után, hogy nem lehetett ennél gyorsabban és hatékonyabban kezeli a helyzetet?

Dékány István: Mielőtt átadnám a mikrofont Ablonczy Balázsnak, mert erre ő biztosan jobban tud válaszolni, egy olyan adatra hívnám fel a figyelmet, ami teljesen fejbe vert. Egy háromemeletes háznak való tégla kiégetéséhez hatvan vagon szénre lett volna szükség. Nem lehet a kormány szemére hányni, hogy miért nem építettek gyorsabban és több lakást, amikor bezárták az iskolákat, a hivatalokat, és nem közlekedtek a vonatok, mert nem volt szén…

Szarka Károly: …és mert foglaltak voltak a vagonok, éppen a menekültek miatt.

Dékány István: Igen, van is egy kimutatás, hogy hány millió korona kár érte naponta a MÁV-ot a kiesett fuvarköltsége miatt, mert a vagonokat nem lehetett szállításra használni.

Ablonczy Balázs: Ez egy nagyon összetett és szerteágazó történet. A lakásépítések, a kislakás-építési akciók beindultak, és erről Dékány István könyvében elég részletesen lehet olvasni. A fővárosban a legismertebb a Pongrác-telep, de egy csomó, a háború alatt kórházként használt barakképületet – Auguszta-telep, Mária Valéria-telep – is átépítettek a menekültek számára. A mostani Stróbl Alajos – régebben Juranits – utcában is épültek lakótelepek. Számomra egyébként nagy kérdés, hogyan tudta felszívni a magyar társadalom ezt az irtózatos tömeget. Nagyjából tudható, hány lakás épült, és ha ezt beszorozzuk azzal, hogy hány menekült érkezett az országba, azt kell mondani, hogy ennyi lakás nem lehetett elég.

Nagyon fontos tudni, hogy Budapesten és a nagyvárosokban már 1914 előtt igen komoly lakásmizéria volt. A főváros telítődött, és ebben a közegben kellett a menekülteket elhelyezni. És már a háború alatt is jöttek menekültek! Ha megnézzük a statisztikákat, azt lehet látni, hogy a menekültek 10-12 %-a fordult meg egyáltalán vagonokban, körülbelül 40–50 ezer ember az OMH hivatalos statisztikái szerint. A többség a szükségszállásokon, iskolákban, tornatermekben vagy kényszerbérletekben lakott. Jól látszik, főleg 1920 elejétől, hogy a kormányzat megpróbálja letolni Budapestről ezt a tömeget. Ha csinálunk két görbét, hogy a vidéki városokban és Budapesten hogyan csökken a vagonlakók száma, akkor azt látjuk, hogy a fővárosban a csökkenés sokkal gyorsabb. Jól látható, hogy az akkor átjövő menekülteket a határ mentén, illetve határ menti nagyvárosokban is igyekeznek leállítani.

Nemcsak a budapesti lakhatási krízis miatt csinálták ezt, hanem azért is, mert a kormányzatnak komoly félelme volt, hogy a menekültek a szociális lázongás, egy újabb forradalom alanyai lehetnek. Középosztálybeliek, tanult emberek voltak, akik most nyomorult körülmények között éltek. Az ország nem tudta ellátni őket, és féltek, hogy a bolsevizmus fészke lesz, ha a sok nincstelen értelmiségi felbukkan. A kommünt is elsődlegesen a „értelmiségi proletariátus” megjelenésével magyarázták, tehát azzal, hogy egy csomó ember érkezett, akinek nem lehetett állása, és ezek radikalizálódtak. Nem tudom, hogy ez így volt-e vagy sem, de a korszakban elég elterjedt magyarázat volt. Amikor a debreceni levéltárban nézegettem ezeket az iratokat, azt láttam, hogy egy adott ponton a menekültek „repülő bizottságokat” alakítottak. Ez azt jelenti, hogy körbejárták a várost, és feltörték az üres lakásokat. A „repülő bizottságokban” a törvényszéki bíró meg a MÁV-váltókezelő együtt ténykedtek. Nagyon jól látszik, ahogy a főispán reagált erre: piros ceruzával rá van írva az aktára, hogy „Intézkedtem, befejezték.” Teleki Pál – ahogy Dékány István is hivatkozik erre a híres szövegére – 1920 végén kijelentette, hogy „most már ne jöjjön több menekült”. Nagyon csúnyákat is mondott rájuk, hogy vannak, akik csak anyagi érdekek miatt jöttek át.

A kormány ráadásul attól is félt, hogy ha mindenki eljön a Felvidékről, Erdélyből és a Vajdaságból, akkor egy későbbi revíziónak tulajdonképpen nem lesz alapja, nem lesz mire apellálva azt mondani, hogy ezeket a területeket szeretnénk visszaszerezni. Ha megnézzük a statisztikákat, 1921 folyamán még jóval 120 ezer fölött van az akkor menekültek száma, ez ’21-ben leesik 21 ezerre. A kormányzat drasztikusan visszafogta a beköltözést, felállította az úgynevezett Beköltözőket Ellenőrző Kirendeltségeket minden vasúti határállomásra, ahol csak azt engedték be az országba, aki hozott egy igazolást arról, hogy van hol laknia, eltartja valaki, tehát nem fog az államnak terhet jelenteni, és a vagont, amikor célhoz ért, két napon belül kiüríti. Az államnak azért kellett határzárt elrendelni nyaranta, hogy a learatott gabonát el lehessen szállítani.

A harmadik dolog, amiről szintén van egy nagyon jó fejezet Dékány István könyvében, hogy azért a menekültek fogadtatása valóban messze nem volt egyértelmű a magyar társadalomban. Nyilván az elején voltak gyűjtések, egyfajta szimpátiahullám, de azért tényleg nem sokan lelkesedtek, amikor kiigényelték a nyaralójukat, vagy akár csak egy szobát belőle. Egy Aradról menekült törvényszéki bíró, bizonyos Ottrubay Dezső – aki nem más, mint Ottrubay Melindának, a későbbi Eszterházy Pálnénak, a ’30-as évek sztárbalerinájának a papája – nagy nehezen kibulizott magának egy zugligeti nyaralóban egy szobát. Írja az emlékirataiban, hogy mit mondott a ház tulajdonosa: „Menjünk vissza, ahonnan jöttünk. Azt hittük, hogy Budapesten az aszfalton is sonka nő. Az, hogy beköltöztünk ide, az ő lakásába engedély nélkül, ilyet még kommunisták sem csináltak.” Ez 1920 elején történt.

Tehát volt egy nagyon erős félelem a szociális felfordulástól, de a lerongyolódott országnak nem is volt elég lehetősége arra, hogy lakást építsen és befogadja ezeket a menekülteket, és ott volt egy másik félelem, hogy egy távlati revízió lehetősége vész el, ha kiürülnek a határon túli magyar városok – mert nagyon sokszor városi lakosságról van szó a menekültek esetében.

Szarka Károly: Az utolsó vagonlakók ’29-ig laktak vagonban. Ez nem csak több telet jelent, hanem sok-sok nyarat is. Nemcsak télen volt elviselhetetlen vagonban lakni, hanem nyáron is, amikor a hőség miatt nem tudtak aludni, tehát nem klímás vagonokat kell elképzelni. És zárójelben jegyzem meg, hogy akkor még metróaluljáró sem volt, amit le lehetett volna zárni, hogy elüldözzék onnan azokat, akik ott keresnének menedéket.

Dékány István: Az előbb ingerenciám támadt, hogy Ablonczy Balázsnak ellentmondjak. Én nagyon kevésnek tartom azt a számot, hogy mennyien voltak csak vagonlakók. Mindenki vagonban érkezett, tehát valamennyi ideig mindenki volt vagonban. Márki Sándor történésznek pechje volt, három hetet dekkolt a határon, mert éppen vita volt a magyarok és románok között, hogy hány vagont adtak vissza, mivel többet vittek ki, mint amennyit az antant megengedett nekik. Tehát valamennyi ideig mindenki volt vagonlakó. De nincs definiálva, hogy mi az a nap-, hét-, vagy hónapszám, amitől kezdve valaki vagonlakónak számít.

Ablonczy Balázs: A régi magyar parlamentben két jogon lehetett felszólalni napirendtől eltérően: a személyes megtámadtatás és félreértett szavak megmagyarázása címén. Önökre bízom, hogy ez most melyik. Tehát a statisztikák, amikből dolgozunk – az OMH-nak van egy vékony brosúrája 1924-ből, Petrichevich Horváth Emil báró állította össze, aki a vezetője volt – mindenki ezt használja a mai napig. Mócsi István ezt próbálta módosítgatni egy kicsit, de ez nem stimmel. Egy adatsor, amelynek a végén takkra az jön ki, hogy 350 ezer – ilyen nincs. Jó eséllyel ezek a statisztikák nem stimmelnek. Valóban, nem adja meg azt, hogy kit és mennyi ideig tartó egyhelyben lakás után tekint vagonlakónak. Én azt hangsúlyoznám mégis – függetlenül a számoktól –, hogy a személyes történet az, ami nagyon megragadja az embert. A borítón van egy kép, amin jól láthatóan MÁV-alkalmazottak állnak egy olyan vagon előtt, amiben laknak. Gondoljunk bele, hogy egy törvényszéki bíró abban a határon túlra került városban, ahol korábban élt, háromszobás lakásban lakott a családjával, a cselédlánnyal és a szakácsnővel, zongora állt a nappaliban, és megbecsült tagja volt a helyi társadalomnak, a kaszinónak, az olvasókörnek. Képzeljük el azt az elképesztő presztízs-zuhanást ebből a státuszból addig, hogy valakinek ott kell lakni ezekben a vagonokban, kilincselni állásért, lakásért meg élelemért, és szenet kell kérincsélni vagy lopni a mozdonyokról, hogy fűteni lehessen ezeket az egyébként kifűthetetlen vagonokat. Ezt nagyon-nagyon nehéz lehetett feldolgozni.

Nem olcsó empátia-előhívást akarnék itt eszközölni, de mégis, az ember nyilvánvalóan ilyen helyzetekben magyarázatot keres. Frusztráció van benne, düh, felelőskeresés. Nem akarom felmenteni azokat, aki szélsőséges eszméket tápláltak ezután, de ezt a dühöt látni kell, ezt a veszteséget érzékelni kell. E nélkül nagyon nehéz megérteni az egész irredentakultuszt, vagy akár a két világháború közti Magyarország revíziós politikáját. Ahogy említettem, ez egy elfelejtett történet – igazából a két világháború közötti Magyarország társadalma entitásként sosem integrálta a menekülteket. Egyénileg integrálta őket. Ha valaki leírta, hogy „engem a románok elüldöztek, mert szervezkedésben vettem részt”, látszott, hogy ez egyfajta kifejezése annak, hogy „jó magyar ember vagyok”. Képviselői életrajzokban sok ilyet lehet olvasni. De senki nem mondta azt, hogy legyen például Székely Párt a Parlamentben, az ilyen típusú törekvéseket a kormányzat igyekezett a margóra tolni. Ma is van egy irredentakultusz Magyarországon, a Szabadság téri irredenta emlékművel, szódásüvegekkel vagy gombostűkkel, de miközben könnyű lett volna odaállítani mellé a menekülteket és felmutatni Magyarország krisztusi sorsát az ő személyükben, erre relatíve kevés esetben került sor. Igazából a kormányzat nem használta őket, pontosan ettől a már említett dühtől és frusztrációtól, a lehetséges szociális felfordulástól félve.

Szarka Károly: Az elején szó volt arról, hogy a magyar irodalomban nem dolgozták fel ezt a témát, vagy nem kerültek be a kánonba ezek a művek, de éppen a Noran Libro Kiadónál jelent meg 2014-ben a Röpülő falu című novella- és publicisztikagyűjtemény, amiben többek között Ady, Babits, Karinthy, Krúdy, Kosztolányi vagy a már említett Zilahy írásai szerepelnek. Sokakat foglalkoztatott ez a téma, mindenki revizionista volt, a magyar írók, költők származástól, vallástól, politikai beállítottságtól függetlenül írtak idevágó regényeket, novellákat, verseket, még a fiatal József Attila is. A századik évforduló közeledik, már nem a revízió a kérdés, de az akkori egyetértéshez képest azt látjuk, hogy Trianon értelmezésével is mintha két valóság létezne – az egyik tábor relativizálja, a másik mítoszt épít köré. Változhat-e ez valamikor is?

Ablonczy Balázs: Lehet, hogy nem szép és nem jó, hogy állandóan a traumáinkra emlékezünk, de a XX. századi magyar történelemben számos, talán kicsit túl sok traumatikus esemény volt: az első világháború és Trianon, a második világháború és a holokauszt, 1956. Én személy szerint nem gondolom, hogy kevesebb lennék attól, ha mindegyikre emlékezem, vagyis mindegyiket fontosnak tartom a magyar nemzettudat szempontjából. Lehet, hogy Trianon és a holokauszt különböző mértékben érinti a társadalmat a családi emlékek, a leszármazás miatt, de a társadalmi szolidaritás abból az érzésből épül fel, hogy tiszteljük a másik szenvedését, és megpróbálunk empatikusan viszonyulni hozzá. Az Akadémián van egy kutatócsoportunk „Lendület Kutatócsoport – Trianon 100” címmel, ahol nagyon különböző világnézetű emberekkel dolgozom együtt. Az a kérdés, hogy hogyan tud majd az ország 2020-ban jól emlékezni. Az én családomban is van érintett. Én hála Istennek abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nagyon sokáig együtt élhettem a dédnagymamámmal, aki 102 évesen halt meg. Ő fiatal tanítónőként jött el Szatmárról, aztán csomószor visszaszökött még a családjához a zöldhatáron keresztül. Csak egészen idős korában merte elmondani, hogy egyszer elkapták és elvitték Kolozsvárra, és bezárták a Fellegvárba, ahonnan egy egyetemi tanár mentette ki. És azért nem mesélte ezt el nekünk, mert ott mindenféle bárcás nőkkel zárták őt össze. Ő rendes, református tanítónő volt, és ez óriási szégyen volt számára. Csak azt akarom mondani ezzel, hogy mindenki családjában vannak ilyen történetek.

Az volna a fontos – és szerintem ez a könyv ezért is nagyon jó –, hogy a magyar társadalomhoz bizonyos értelemben közelebb hozzuk a múltat. Az egy dolog, hogy elmondjuk, hogy mit csinált Georges Clemenceau meg Károlyi Mihály. De igazából az a lényeg, hogy nem volt elég szén, hogy az emberek fáztak, hogy spanyolnátha-járvány volt az országban, meg az, hogy ott laktak menekültként a vagonokban a Nyugati pályaudvaron, ahol tolatás közben hetente haltak meg gyerekek, akik a vágányok között játszottak. Ezek a lényeges történetek szerintem. Nyilván az is fontos, hogy mi történik a párizsi békekonferencián, de ha jól akarunk emlékezni a dologra, akkor ezeket a sorsokat is látnunk kell. Ehhez, azt gondolom, több közünk van, mint ahhoz hogy Clemenceau egy napon éppen milyen lábbal kelt fel.

Szarka Károly: A mai magyar szépirodalomban már nem születnek XIX. századi típusú nagyregények, romantikus történelmi regények, viszont egyre inkább előtérbe kerülnek az egyéni sorsok és a családregények. A Trianoni árvák a történelmi háttér elemzése mellett rengeteg család történetét is bemutatja. Nagyon szíves folytatnám még a beszélgetést, viszont a könyvesboltos kollégákra is tekintettel kell lenni. Ajánlom olvasásra a könyvet, és köszönöm szépen mindenkinek, aki eljött.

A beszélgetés a könyvbemutatón elhangzottak szerkesztett változata

 

Örkény István Könyvesbolt, Budapest

2018. december 10.